A Westley és Antadze (2010) által képviselt megközelítés a társadalmi innovációt komplex adaptív rendszerek dinamikáján keresztül értelmezi. A szerzők a rendszertudomány és a társadalomelmélet eszközeivel írják le, miként válhat egy-egy új megoldás — például egy helyi közösségi kísérlet — hosszabb távon rendszerszintű változás katalizátorává.

E gondolkodásmód szerint a társadalmi innováció nem lineáris, hanem emergens folyamat: kis léptékű kezdeményezések és kísérletek egy idő után önszerveződve, visszacsatolások révén alakítják át a társadalmi struktúrákat.
A szerzők a folyamatot „scaling deep” jelenségként írják le: nemcsak az innovációk mennyiségi terjedése (scaling out), hanem azok minőségi beágyazódása is kulcsfontosságú — az értékek, hiedelmek, intézményi gyakorlatok szintjén.

Az elmélet nagy hatással volt a társadalmi innováció reziliencia-alapú megközelítéseire is. Westley és Antadze szerint a valódi rendszerszintű változáshoz többszintű kapcsolatrendszer szükséges, amely összeköti az egyéni kezdeményezéseket, a közösségi tanulást és a politikai-intézményi szintű döntéshozatalt.
Ezt a megközelítést az OECD, az EU és az ENSZ innovációs irányelvei is átvették, mint a „systemic social innovation” paradigma egyik alapvetését.