Chalmers (2013) a társadalmi innováció fogalmát a vállalkozói és menedzsmenttudományi elméletek felől közelíti meg, hangsúlyozva az egyéni és szervezeti szereplők proaktivitását, kockázatvállalását és kreatív gondolkodását.
A tanulmány szerint a társadalmi innováció nem pusztán kollektív folyamat, hanem olyan vállalkozói magatartás, amely társadalmi értéket teremt azáltal, hogy új módon kombinálja az erőforrásokat és tudásokat.

A társadalmi vállalkozói szemléletben az innovátor nem profitot, hanem társadalmi hatást maximalizál. Ezzel együtt azonban elengedhetetlen a gazdasági racionalitás, hiszen a fenntarthatóság kulcsa a piaci és közösségi logika közötti egyensúly.
Chalmers az innovátort „társadalmi vállalkozóként” írja le, aki képes új piaci és intézményi réseket felfedezni, és azokat közösségi célok érdekében hasznosítani.

A megközelítés elméleti hátteret ad a „social entrepreneurship” és a „hybrid organization” irányzatokhoz, amelyek ma a társadalmi innováció egyik meghatározó kutatási területét képezik.
E paradigma különösen fontos az olyan intézmények számára, amelyek kreatív megoldásokat keresnek korlátozott erőforrások mellett, miközben közösségi értékteremtésre törekednek.