A társadalmi innováció fogalma a 21. század elején új jelentést kapott, amikor Geoff Mulgan és munkatársai (The Young Foundation, NESTA) egy átfogó modellt dolgoztak ki a társadalmi újítások életciklusának leírására.
A Murray–Caulier-Grice–Mulgan (2010) által kidolgozott „hatlépcsős modell” az innovációt nem elszigetelt eseményként, hanem iteratív, tanulási folyamatként értelmezi, amely végigkíséri az ötlet születésétől annak társadalmi beágyazódásáig tartó utat.

A modell hat fő fázist különít el:

1. Problémaazonosítás és inspiráció: a társadalmi kihívások mélyebb megértése, adatgyűjtés, érintetti elemzés.
2. Ötletgenerálás: új megoldási irányok kidolgozása, gyakran több szektor (pl. állam–civil–üzleti) együttműködésével.
3. Prototípus-fejlesztés: kísérleti modellek létrehozása, a megvalósíthatóság tesztelése valós környezetben.
4. Implementáció: a sikeres prototípus bevezetése, intézményi háttér kialakítása.
5. Terjesztés: a működő megoldások adaptálása más szervezetek, közösségek által.
6. Beágyazódás és fenntartás: az innováció hosszú távú stabilizálása, amikor az új gyakorlat a normává válik.

A modell egyik fő tanulsága, hogy a társadalmi innováció nem lineáris, hanem visszacsatolásokkal teli ciklus, amelyben a tapasztalat és az adaptáció kulcsszerepet játszik.
E logika különösen alkalmas városi kísérleti programok és közösségi innovációk értelmezésére, mert nemcsak a létrehozásra, hanem a tanulási és fenntartási dimenziókra is figyelmet fordít.