A modern demokráciákat egyre gyakrabban éri az a kritika, hogy a képviseleti rendszer és a közvélemény-képződés mechanizmusai nem tudnak lépést tartani a társadalmi komplexitással és az információrobbanással. Az intézményi visszacsatolások, polarizáció és a politikai közbeszéd polarizáltsága mind olyan problémák, amiket a hagyományos demokratikus eljárások nehezen kezelnek. E kontextusban különösen időszerű feltenni azt a kérdést: hogyan lehet visszahozni a “gondolkodó népet” a döntéshozatalba — azaz miként lehet, hogy az állampolgárok ne csupán passzív szavazók legyenek, hanem ténylegesen formálják véleményüket és döntéseket hozzanak megalapozottan?
James S. Fishkin, amerikai politikatudós és kommunikációelméleti szakember, a deliberatív demokrácia és az úgynevezett deliberatív közvélemény-kutatás (Deliberative Polling®) egyik legnagyobb névként vált ismertté. Fishkin célja nem pusztán elméleti modellalkotás, hanem olyan intézményi innovációk kidolgozása, amelyek képesek a demokratikus döntéshozatal minőségét – az érvek mérlegelését, az informáltságot, a konszenzus kialakulását – visszahozni a politikai gyakorlatba.
Fishkin szerint a választott demokráciákban nem pusztán a részvétel vagy a választások kérdése a kulcs, hanem hogy a polgárok véleménye mennyire átgondolt, megalapozott és etikai érvek mentén formált. A deliberatív közvélemény-kutatás lényege, hogy egy reprezentatív mintát véletlenszerűen kiválasztanak, majd a résztvevőknek kiegyensúlyozott, több oldal érveit bemutató háttéranyagokat adnak, moderált vitákon vesznek részt, és végül újra felteszik ugyanazokat a kérdéseket, hogy láthatóvá váljon, hogyan módosulnak vélemények a deliberáció hatására. Ez a módszer ötvözi a reprezentativitást és a reflektált vélemény kialakulását — Fishkin szerint ez az, ami “demokráciát gondolkodó emberek számára” jelent.
Fishkin munkásságának központi állítása, hogy a modern demokráciákban nem a választás aktusa jelenti a legnagyobb kihívást, hanem az, hogy a választók döntései milyen tudáson és érvelésen alapulnak. A deliberatív mechanizmusok beépítése ezért nem csupán a részvétel mennyiségét, hanem annak minőségét is javítja. Ezzel Fishkin egy olyan reformirányt jelölt ki, amely a demokrácia legitimitását nem a vélemények összeszámlálásában, hanem azok átgondoltságában méri. (Fishkin, 2018)
Az általa vezetett kísérletek – például az America in One Room (2019) vagy a kínai Zeguo-projekt (2010) – egyaránt igazolták, hogy a deliberáció képes csökkenteni a politikai polarizációt, növelni a közpolitikai tudást és elősegíteni a konszenzuskeresést.
Fishkin tehát nemcsak a deliberatív demokrácia egyik legfontosabb teoretikusa, hanem annak leggyakorlatiasabb innovátora is. Munkássága hidat képez a politikai elmélet és a kísérleti társadalomtudomány között, és közvetlenül inspirálja a kortárs városi és önkormányzati részvételi modelleket is – így a magyarországi közösségi gyűlések kezdeményezéseit, amelyekben az állampolgári tanácskozás módszertani elemei már megjelennek. (Szabó, 2020)
A részvételi és deliberatív demokrácia gyökerei messze túlmutatnak a modern társadalomtudomány határain: ezek az elméletek a politikai filozófia klasszikus hagyományaiból táplálkoznak. A demokratikus gondolkodás fejlődése során három meghatározó szerző — Jean-Jacques Rousseau, Jürgen Habermas és Robert A. Dahl — olyan elméleti alapokat fektetett le, amelyekre a deliberatív és részvételi modellek később építhettek. E gondolkodók műveiben a központi kérdés mindig ugyanaz: miként képes egy társadalom a közakaratot érvényesíteni úgy, hogy a döntések ne pusztán formálisan demokratikusak, hanem tartalmukban is igazságosak, átgondoltak és legitim módon megszületettek legyenek.
Jean-Jacques Rousseau 1762-ben megjelent „A társadalmi szerződés” (Du contrat social) című művében a politikai közösség alapjait a kollektív akaratban, az úgynevezett volonté générale-ban határozta meg. Rousseau szerint az ember természetes állapotában szabad, ám a társadalmi együttélés során elveszíti ezt a szabadságot, hacsak nem képes olyan politikai szerződést kötni, amelyben az egyének közösen, önként mondanak le természetes szabadságuk egy részéről annak érdekében, hogy létrehozzák a közösség általános akaratát. Ez az „általános akarat” nem az egyéni vélemények mechanikus összege, hanem egy magasabb rendű kollektív érdekkifejeződés, amely a közjó szolgálatára irányul. A demokratikus legitimitás alapja tehát az, hogy az állampolgárok aktívan részt vesznek e közakarat megalkotásában: csak így jöhet létre a valódi népszuverenitás. Rousseau ezzel a politikai részvétel és a morális önkormányzás elválaszthatatlan kapcsolatát hangsúlyozta, amely a későbbi részvételi és deliberatív elméletek számára is meghatározó kiindulópont maradt. (Rousseau, 1762)
A XX. század második felében Jürgen Habermas vitte tovább ezt a gondolatot a modern társadalmi kommunikáció és nyilvánosság elméleti keretében. Habermas a Theorie des kommunikativen Handelns (1981) című monumentális művében, valamint később a Between Facts and Norms (1992) című munkájában dolgozta ki a kommunikatív cselekvés és a diskurzív demokrácia elméletét. E felfogás szerint a demokratikus társadalmak stabilitása nem pusztán intézményi, hanem kommunikációs kérdés: az érvényes döntések alapját a nyilvános érvelés, a vita és a kölcsönös megértés adja. Habermas megkülönbözteti az „életvilágot” és a „rendszert”: az előbbi az emberek közötti mindennapi kommunikációs és kulturális tér, míg az utóbbi a gazdasági és bürokratikus struktúrák szférája. A modern demokráciák válsága szerinte abban áll, hogy a rendszer logikája — a hatékonyság, profit és adminisztratív racionalitás — elnyomja az életvilág kommunikációs racionalitását. A demokratikus megújulás kulcsa így az, hogy a politikai döntések alapjául ne pusztán érdekek, hanem érvek szolgáljanak, és hogy a nyilvánosságban megvalósuló diskurzus képes legyen formálni a politikai akaratot. Habermas tehát az érvelésre épülő döntéshozatalt tekinti a demokrácia legitimációs alapjának, ahol a kommunikáció nem eszköz, hanem maga a politikai racionalitás hordozója. (Susen, 2018)
Robert A. Dahl munkássága a deliberatív elméletek racionális és intézményi dimenzióját egészíti ki. Dahl a XX. század második felének legnagyobb hatású demokráciaelmélet-építője volt, aki Polyarchy: Participation and Opposition (1971) és Democracy and Its Critics (1989) című műveiben rendszerezte a demokratikus kormányzás feltételeit. Elméletének központi fogalma a poliarchia, amelyet a modern tömegtársadalmakban megvalósítható demokrácia realisztikus formájaként határoz meg. A poliarchia a politikai verseny és a részvétel kettős elvén alapul: minél szélesebb a politikai hozzáférés, és minél több alternatíva versenyez, annál demokratikusabb egy rendszer. Dahl ugyanakkor rámutat arra is, hogy a demokratikus részvételhez nem elegendő a formális jog: szükséges az információhoz, oktatáshoz és politikai tudáshoz való hozzáférés is. Kritikusan viszonyul a részvételi demokrácia utópisztikus formáihoz, amelyek figyelmen kívül hagyják a nagy társadalmak szerkezeti korlátait és a döntéshozatal költségeit. (Teorell, 2006)
Rousseau, Habermas és Dahl gondolkodásában közös, hogy a demokrácia lényegét nem csupán az intézmények működésében, hanem a politikai részvétel minőségében látják. Rousseau a kollektív erkölcsi akarat megfogalmazását, Habermas a kommunikációs racionalitás érvényesülését, Dahl pedig a pluralizmus és informált részvétel intézményi feltételeit tekinti a demokratikus legitimáció alapjának. E három irányzat együtt jelöli ki azt az elméleti horizontot, amelyből a deliberatív demokrácia fogalma kinőtt. Míg Rousseau az általános akarat morális erejét, Habermas a diskurzív racionalitást, Dahl pedig a gyakorlati megvalósíthatóságot hangsúlyozta, mindegyikük arra a felismerésre épített, hogy a demokrácia nem pusztán az akaratok összegzése, hanem a vélemények mérlegelése is.
Ez az elméleti hármas biztosította azt a fogalmi alapot, amelyen a kortárs deliberatív demokrácia – és azon belül James S. Fishkin – modelljei felépülhettek. Fishkin az általános akarat rousseau-i ideáját, a habermasi érvelő racionalitást és a dahli intézményi realizmust ötvözve olyan kísérleti formát hozott létre, amelyben a polgárok reprezentatív módon, informáltan és érvelve vehetnek részt a közakarat formálásában. A deliberatív demokrácia így egyszerre filozófiai örökség és módszertani újítás: a gondolat, hogy a közösségi döntések értéke nem a mennyiségükben, hanem az átgondoltságukban rejlik. (Uhlaner, 2015)
A deliberatív valamint demokratikus modell fogalmakat illetően fontos megérteni, hogy a politikatudományban a részvétel, mint fogalom igen sokrétű és vitatott. Egyszerre jelenti az állampolgárok aktív jelenlétét, beavatkozását, illetve befolyásolási szándékát a politikai folyamatokban, de hogy pontosan mi az “aktív részvétel”, milyen formái vannak, és milyen feltételek mentén értelmezhető, az már elméleti vita tárgya.
A klasszikus definíció szerint politikai részvételnek tekintünk bármilyen olyan önként vállalt tevékenységet, amelynek célja a közpolitikai vagy közügyek befolyásolása, közvetlenül vagy közvetve. Ez a meghatározás tartalmazza, hogy a részvétel nem csupán a voksolás: szerepelhet benne kampánymunkában való részvétel, petíció aláírása, panaszlevél írása, tiltakozás, aláírásgyűjtés, közvélemény-kutatásban való részvétel stb.
Fontos dimenzió a részvétel képessége és motivációja: hogy az állampolgár mennyire érzi, hogy befolyásolhatja a politikai folyamatokat. Az OECD dolgozata Political Efficacy and Participation címmel ezzel foglalkozik, elemzi, hogy az emberek önmagukban mennyire bíznak abban, hogy képesek beleszólni, és ez milyen hatással van tényleges részvételükre. (OECD, 2021)
Összességében tehát a politikatudományban a részvétel fogalma nem statikus, hanem multidimenzionális. Tartalmazza az állampolgári beavatkozás aktív formáit, de figyelembe veszi azokat a motivációs, kommunikációs és intézményi feltételeket is, amelyek befolyásolják, hogy ki és mennyire valóban tud részt venni. Ez a komplex fogalom adja az alapját annak, hogy később megértsük, miért van szükség deliberatív mechanizmusokra, amelyek nem csupán részvétel lehetőségét kínálják, hanem annak minőségét is igyekeznek javítani.
A deliberáció – azaz az érvelések, vélemények, indoklások ütköztetése és mérlegelése – központi helyet foglal el a deliberatív demokrácia elméletében. Míg a hagyományos demokratikus modell inkább a preferenciák összegzését (pl. választás, szavazás) emeli ki, a deliberatív megközelítés azt állítja, hogy az igazságos és legitim döntéshez nem elég csak megszámlálni az álláspontokat: azok átgondolt formában, kölcsönösen ütköztethető érvekkel kell, hogy alakuljanak ki. (Gutmann et al., 2016)
A Deliberative Democracy and Political Decision Making tanulmány részletesen vizsgálja, hogy a deliberáció szerepe többféle szinten is megjelenhet: legyen az informális polgári viták szintje, közösségi fórumok, vagy akár intézményesített deliberációs testületek. A szerzők rámutatnak, hogy a deliberatív eljárások nem pusztán „beszélgetés”, hanem időzített, moderált, strukturált viták, amelyekben a résztvevők igyekeznek megérthető indokokat adni egymásnak, és módosítani saját nézeteiket a közös érvelés fényében.
A deliberáció legitimáló szerepe abban áll, hogy egy döntés akkor válik igazán elfogadhatóvá a polgárok számára, ha nem rejtett hatalmi viszonyok, nem erőfitogtatás, nem manipulatív kommunikáció, hanem átlátható érvek alakították ki. Ebből a nézőpontból a deliberatív modell azt állítja, hogy a demokrácia legitimációja nem pusztán a többség akarata, hanem az érv- és reflexió alapú döntés. Az “What Is Deliberative Democracy?” cikk például azt hangsúlyozza, hogy mind a polgárok, mind képviselők felelőssége, hogy döntéseiket indokoltan igazolják — ez emeli a deliberatív modellt a puszta szavazáshoz képest.
Ugyanakkor a deliberáció nem varázsszer: kritikusok rámutatnak, hogy ha a résztvevők között nagy társadalmi egyenlőtlenségek, akkor a deliberáció megtévesztő illúzióvá válhat, amely elfedi a valós hatalmi aszimmetriákat. Mások szerint a deliberáció bizonyos kérdésekben csupán felszínes vita lesz, ha a strukturális hatalmi viszonyok beleszólnak. (Greenet al., 2019)
Tehát a deliberáció demokratikus döntéshozatalban betöltött szerepe sokrétű: egyrészt minőségjavító mechanizmusként, amely az érvek ütköztetésén keresztül magasabb színvonalú döntéseket támogat; másrészt legitimációs komponensként, amely megerősíti a döntés elfogadottságát; harmadrészt kapcsolóként a polgárok és az intézményes döntéshozók között. Egy jól megtervezett deliberatív folyamat tehát nem csupán szép eszme, hanem olyan eszköz lehet, amely a demokrácia hatékonyságát és hitelességét egyaránt növeli.
Fishkin 1970-ben szerzett B.A. fokozatot Yale College-ban summa cum laude minősítéssel, politikatudomány és filozófia szakon. Később Yale-en doktorált politikatudományból, 1975-ben kitüntetéssel, majd 1976-ban Ph.D. fokozatot kapott filozófiából a Cambridge Egyetemen. (Fishkin, 2018)
Pályafutását tanárként kezdte a Yale Egyetemen, 1975 és 1979 között, mint Assistant Professor of Political Science, majd 1979-től Associate Professor pozíciót töltött be, egészen 1984-ig. Ezt követően csatlakozott a University of Texas at Austin intézményéhez, ahol 1984-től professzorként tanított, később pedig kitüntetett székeket viselt, például a Darrell K. Royal Regents Chair in Ethics and American Society címet.
2003 szeptemberétől Fishkin a Stanford Egyetem professorává vált, ahol a Janet M. Peck Chair in International Communication cím birtokosa, továbbá a Stanford Deliberative Democracy Lab igazgatója. Emellett a kommunikációs tanszéken tanít, és tisztsége szerint politológiai kinevezése is van.
Publikációs tevékenysége rendkívül gazdag: könyvei között szerepel Democracy and Deliberation: New Directions for Democratic Reform (1991), The Voice of the People: Public Opinion and Democracy (1995), Deliberation Day Bruce Ackermanrel közösen (2004), When the People Speak: Deliberative Democracy and Public Consultation (2009), illetve Democracy When the People Are Thinking (2018).
Fishkin legismertebb koncepciója a Deliberative Polling®, amelynek segítségével több mint 100 deliberatív közvélemény-kutatást hajtottak végre világszerte körülbelül 28 országban, többek között az Egyesült Államokban, Kínában, Ugandában, Brazíliában és Bulgáriában. Az ő nevéhez fűződnek azok a kísérleti eljárások, amelyek során polgárokat reprezentatív módon bevonnak vitákba, információval látják el őket, majd mérik a véleményváltozásukat így tesztelve, hogy milyen lenne a közvélemény, ha az emberek hosszabban és alaposabban gondolkozhatnának a kérdésekről.
Fishkin tudományos és intézményi pályafutása tehát nem csupán publikációk sokaságában mérhető, hanem abban is, hogy hol és hogyan formálta a deliberatív demokrácia intézményesítésének lehetőségeit. Az életrajzával megérthető, milyen szaktudással, milyen intézményi beágyazottsággal dolgozik az, aki a deliberációt demokratikus reformok eszközévé kívánja tenni. (Stanford University, n.d.)
James S. Fishkin életművének központi pillérei azok a könyvek és tanulmányok, amelyek nemcsak elméleti kereteket nyújtanak a deliberatív demokrácia számára, hanem módszertani és gyakorlati ajánlásokat is adnak a demokratikus reformokhoz. (American Philosophical Society, 2020)
Az egyik legfrissebb és talán legátfogóbb munkája Democracy When the People Are Thinking: Revitalizing Our Politics Through Public Deliberation (2018). Fishkin ebben a könyvben azt vizsgálja, hogy a mai demokratikus rendszerek miért működnek jól vagy rosszul a „gondolkodó nép” ideálja szempontjából. A mű árnyaltan oldja fel azt a dilemmat, hogy hallgassuk meg a népet – amely néha irracionális vagy szűkös információval rendelkezik –, avagy bízzunk meg a szakértőkben és „elitben”, ami viszont kiszakíthatja a döntéshozatalt a polgárok köreiből. Fishkin azt javasolja, hogy intézményesített deliberatív fórumokkal kössük össze ezt a két pólust, és bemutatja, hogyan lehet reprezentatív módon bevonni állampolgárokat vitákba, kiegyensúlyozott információval ellátva.
Egy másik alappillére a munkásságának When the People Speak: Deliberative Democracy and Public Consultation (2009). Ebben Fishkin összeveti elméleti terveit és gyakorlati alkalmazását, és beszámol arról, hogyan működnek deliberációs projektek az Egyesült Államokban, Kínában, Nagy-Britanniában, Dániában, Olaszországban, Bulgáriában és más országokban. A könyv rámutat arra is, hogy miként lehet a deliberációt érdemi hatással összekapcsolni a közpolitikai döntésekkel például Texasban a megújuló energia-politikákra gyakorolt befolyással, vagy Kínában szennyvíz-kezelő beruházásokkal. (Fishkin, 2009)
Fishkin könyvei mellett több tanulmány is kiemelkedő jelentőségű, amelyekben összegzi több deliberatív közvélemény-kutatás addigi eredményeit, és különösen az informáltság, konszolidáció és preferenciarendeződés kérdéseit vizsgálja. (Fishkin, 1996) (Fishkin, 2000) (Fishkin, 2016)
Fishkin fő művei tehát három szinten működnek együtt: elméleti megalapozás, gyakorlati alkalmazás esettanulmányokkal, és módszertani innovációk, mindezek együtt alkotják azt az intellektuális és reformorientált ívet, amely miatt ő nem pusztán elméleti szerző, hanem a deliberatív demokrácia egyik legfontosabb konstruktorává vált.
Fishkin legnagyobb tudományos hozzájárulása a deliberatív közvélemény-kutatás (Deliberative Polling®) módszertanának kidolgozása és elterjesztése. A Deliberative Polling and Public Consultation című tanulmányban Fishkin és Luskin bemutatják, hogy a deliberatív eljárások hogyan járulnak hozzá a közpolitikai döntéshozatalhoz.
Fishkin tudományos hatása abban áll, hogy módszertani innovációt hozott a politikatudományba, és empirikus kísérletekkel alátámasztotta elméleti állításait. Gyakorlati hatása pedig abban mérhető, hogy deliberatív eljárásai valódi politikai kontextusokban is alkalmazásra kerültek, és változásokat idéztek elő a közpolitikában, sőt a közvélemény szerkezetében is. Így Fishkin egyszerre tudós és reformer: az ő munkássága híd a demokratikus elmélet és a demokratikus gyakorlat között. (Stanford University, n.d.)
A Deliberative Polling® James S. Fishkin legismertebb és leggyakrabban alkalmazott innovációja: célja, hogy reprezentatív módon mérje, mit gondolna egy közösség, ha a polgárai több információval és vitalehetőséggel rendelkeznének. A módszer a szokásos közvélemény-kutatás és a deliberáció előnyeit ötvözi, és az alábbi fő lépésekből áll.
Az első lépés egy reprezentatív minta kiválasztása országos vagy lokális szinten. A cél az, hogy a mintába bekerülők társadalmilag reprezentáljanak – életkor, nem, földrajzi lakhely, iskolázottság stb. szerint igazított kiválasztással. Ezzel a mintával felveszik az első kérdőívet (baseline kérdések), amelyek ugyanazok a témák, amelyek később a deliberáció tárgyát képezik. (Bradburn, 1998)
A résztvevők számára kiegyensúlyozott, sokszor szakértők által szerkesztett háttéranyagok kerülnek elküldésre, amelyek bemutatják a fő alternatívákat, az érvek és ellenérvek súlypontjait, statisztikákat, lehetséges következményeket. Ezek az anyagok — írásban vagy digitális formában — arra szolgálnak, hogy a résztvevők ne pusztán irracionális prekoncepciókkal álljanak vitához, hanem informált álláspontot alakíthassanak ki. Emellett ezek az anyagok nyilvánosságra is hozhatók, hogy a nem résztvevők is hozzáférhessenek.
A következő lépés a szemtől-szembeni deliberáció. A résztvevők általában egy hétvégi rendezvényen gyűlnek össze (vagy egy nap vagy több nap), ahol:
Ezen a szakaszon keresztül a korábban adott információk és a személyes kommunikáció révén a résztvevők mélyebb érvelő gondolkodásra is lehetőséget kapnak.
Miután a deliberáció lezajlott, ugyanazt a kérdőívet újra kitöltetik a résztvevőkkel, mint korábban. Ezzel mérik meg, hogy miként változtak a vélemények: hányan módosították álláspontjukat, és összességében milyen irányba mozdult el a minta átlaga. Az eredmények lehetővé teszik a véleményváltozás kvantitatív vizsgálatát.
Gyakran a kezdő és a záró felmérés között eltelt idő (például 1–4 hét) lehetőséget ad arra, hogy a reflexió és információfeldolgozás folytatódjon, és hogy a változások ne csak pillanatnyiak legyenek. Sok Deliberative Poll-projekt alkalmaz kísérleti elrendezést is: egy részvevői csoport deliberációban vesz részt, a kontrollcsoport nem, így lehet összehasonlítani a hatásokat.
A végső lépés az elemzett eredmények közzététele és (ha lehetséges) beépítése a közpolitikai döntéshozatalba. Az eredményeket gyakran prezentálják a politikusok, döntéshozók és a nyilvánosság felé, részletes jelentések készülnek, és javaslatokat fogalmazhatnak meg. Az is fontos, hogy a folyamat átláthatósága és az érvek nyilvánossága biztosított legyen, hogy a közönség lássa: a deliberáció nem elzárt zártkörű diskurzus, hanem olyan folyamat, amelynek bemenetei, vitái és kimenetei hozzáférhetők. Fishkin is hangsúlyozza ezt a transzparenciát a Democracy When the People Are Thinking című művében. (Fishkin, 2020)
A Deliberative Polling® módszer alapvetően ugyanazzal a kérdéssel indul, mint a hagyományos közvélemény-kutatás: mit gondolnak az emberek egy adott politikai vagy társadalmi kérdésről? Csakhogy Fishkin felismerése szerint a válasz nem a mért vélemények összegében, hanem a vélemények kialakulásának folyamatában rejlik. Ebből fakad, hogy a deliberatív közvélemény-kutatás nem pillanatképet, hanem potenciált mér: azt, hogy mit gondolna a közösség, ha lenne lehetősége gondolkodni, érvelni és tájékozódni.
A hagyományos közvélemény-kutatás (survey research) az 1930-as évek óta az egyik leggyakrabban használt társadalomtudományi eszköz. A célja, hogy reprezentatív mintán keresztül, statisztikailag érvényes módon megmutassa a lakosság véleményét különböző kérdésekről. Bár ez a módszer hasznos a közvélemény aktuális állapotának felmérésére, számos elméleti és gyakorlati korlátja van. (Farrar et al., 2010)
Fishkin és Luskin szerint a közvélemény-kutatások tipikusan alacsony informáltsági szinten mérik a véleményeket: a válaszadók gyakran nem ismerik a tényeket, nem látták az alternatív érveket, vagy nem gondolták át következetesen az álláspontjukat. A hagyományos kutatások ezért inkább a „felszíni preferenciákat” mérik, nem pedig az érett, reflektált véleményeket. Ráadásul a kérdések megfogalmazása, a válaszlehetőségek korlátozottsága és az időnyomás is torzíthatja a válaszokat. Az eredmény gyakran az, hogy a „közvélemény” valójában fragmentált, zajos és pillanatnyi benyomásokon alapul. Ezt a jelenséget a szakirodalom „top of the head opinion”-nek, azaz „fejből jövő” véleménynek nevezi.
Fishkin kritikája szerint ezek a mérések nem a demokrácia valódi logikáját követik: nem azt mutatják meg, amit az emberek valóban gondolnának, ha tudnának róla beszélni, csak azt, amit éppen gondolnak, mielőtt esélyt kapnának a gondolkodásra. A Deliberative Polling® ezzel szemben egy folyamatkutatás: a véleményformálás dinamikáját vizsgálja. Míg a hagyományos poll egy „statikus” pillanatfelvétel, addig a deliberatív poll interaktív, időben kiterjedt és tanulásra épülő folyamat.
Fishkin a Stanford Deliberative Democracy Lab definíciója szerint a módszer célja nem az, hogy kiderítse, „mit gondolnak az emberek”, hanem hogy megmutassa, mit gondolnának, ha elegendő információval és közös gondolkodási lehetőséggel rendelkeznének. Ez az egyszerű megfogalmazás mögött mély filozófiai állítás húzódik: a demokratikus legitimitás nem a mennyiségen, hanem a minőségen múlik.
A módszerben a reprezentatív mintát véletlenszerűen választják ki, majd a résztvevőket meghívják egy többnapos tanácskozásra, ahol:
A deliberáció tehát nem alternatívája a reprezentativitásnak, hanem annak minőségi kiterjesztése. A módszer így hidat képez a hagyományos közvélemény-kutatás és a deliberatív demokrácia elmélete között: egyesíti az empirikus megbízhatóságot a normatív legitimitással.
A két modell közötti különbség legjobban az eredményekben érhető tetten. A Deliberative Polling során végzett több mint 100 kísérlet (28 országban) következetesen kimutatta, hogy a deliberáció hatására:
A hagyományos közvélemény-kutatások ezzel szemben gyakran konzerválják a polarizációt: nem ösztönzik a résztvevőket az érvelésre, sőt, sokszor a megerősítési torzítás (confirmation bias) mentén erősítik a már meglévő attitűdöket. Fishkin kísérletei ezzel szemben azt bizonyítják, hogy a deliberáció során az emberek nemcsak informáltabbá, hanem nyitottabbá is válnak más nézőpontokra.
A deliberatív közvélemény-kutatás egyben demokratikus pedagógia is.
A résztvevők nemcsak véleményt mondanak, hanem tanulnak a döntéshozatalról, az érvelés etikájáról és a közösségi kommunikációról. Ezért sokan Fishkin módszerét nemcsak kutatási eszköznek, hanem „mini-demokráciának” is nevezik: a demokratikus diskurzus laboratóriumának. (Fishkin et al., 2010) (Fishkin et al., 2019)
Az OECD Report on Innovative Citizen Participation and New Democratic Institutions kiemeli, hogy a Deliberative Polling az egyik legfontosabb olyan eszköz, amely alkalmas lehet a rendszeres, strukturált állampolgári részvétel intézményesítésére. Mivel kombinálja a véletlenszerű reprezentációt és a deliberációs mélységet, olyan mintát kínál, amelyet helyi közösségi gyűlések, városi fórumok, sőt önkormányzati stratégiák is adaptálhatnak. (OECD, n.d.)
Ezért különösen releváns azok számára, akik a közösségi részvételt a gyakorlatban kívánják fejleszteni: Fishkin módszere megmutatja, hogyan lehet a véleményformálás folyamatát demokratizálni, nemcsak az eredményt. A helyi deliberatív fórumok, mint amilyenek a kerületi közösségi gyűlések, ennek a logikának az alkalmazásai – kisebb léptékben, de azonos elvekkel: reprezentativitás, informálás, moderált vita, és a véleményváltozás dokumentálása.
A Deliberative Polling® módszerét Fishkin és munkatársai sokféle kontextusban alkalmazták, különböző országokban és témákban. Ezek az esettanulmányok megmutatják, hogy hogyan viselkedik a módszer valós politikai-társadalmi környezetben, milyen eredményeket hoz, és milyen korlátokkal kell számolni. Az alábbi példák jól szemléltetik a módszer sokoldalúságát:
Az egyik legismertebb és nagyléptékű deliberatív kísérlet az America in One Room volt. A projekt keretében 523 regisztrált szavazót hívtak össze az Egyesült Államokból, hogy négy nap során öt nagy kérdéskört vitassanak meg: bevándorlás, gazdaság/adózás, egészségügy, környezet (klímaváltozás) és külpolitika. A résztvevők előzetesen kérdőívet töltöttek ki, majd információs csomagokat kaptak, moderált vitákban vettek részt, plenáris szakaszokban kérdezhettek szakértőket, és végül ugyanazt a kérdőívet újra kitöltötték. Emellett egy kontrollcsoport is részt vett csak az elő- és utótesztelésben.
A Deliberative Democracy in an Unlikely Place: Deliberative Polling in China című tanulmány bemutatja, hogy Fishkin módszerét sikeresen alkalmazták egy kínai kisvárosi kontextusban, ahol a demokratikus tradíció kifejezetten korlátozott. Zeguo városában a helyi lakosokat képviselő minta kezdetben kérdőívet töltött ki, ezt követően információs anyagokat kaptak, majd kiscsoportos vitákban és plenáris megbeszéléseken vettek részt, végül pedig utótesztet töltöttek ki. A folyamat célja az volt, hogy a polgárok prioritásokat tudjanak felállítani az infrastrukturális beruházási javaslatok között, többek között olyan témákban, mint a közműfejlesztés, környezetvédelem és városi infrastruktúra-fejlesztés. A kutatás arra is rámutat, hogy még egy gyengébb demokratikus kontrollal bíró politikai környezetben is lehetséges a deliberáció hatékony működése kisebb léptékben, és a lokalizált döntéshozatali folyamatokban képes tényleges befolyást gyakorolni a politikai folyamatokra.
Esettanulmányként említhető az energia-politikai deliberatív kutatás Texasban. A Listening to Customers: How Deliberative Polling Helped c. tanulmány részletezi, hogyan használták Fishkin módszerét ott, hogy a fogyasztók véleményét integrálják az energiaügyi döntésekbe. A deliberáció résztvevői napenergiáról, megújuló energiáról és energiatakarékosságról folytattak vitákat, miután előzetes kérdőívet töltöttek ki, releváns információs anyagokat kaptak, majd moderált csoportos beszélgetésekben vettek részt. Az eredmények azt mutatták, hogy a vállalatok és a szabályozó hatóságok figyelembe vették a fogyasztói preferenciákat az energiapolitikai döntések során: a deliberáció során mért közvélemény-adatok beépültek a szabályozási folyamatokba és hatással voltak a megújuló energiaforrások támogatására is. A tanulmány kiemeli, hogy a deliberatív folyamatból származó adatok „politikai legitimációt” biztosítottak a döntéshozók számára – azaz a Deliberative Polling® nem csupán tudományos mérési eszközként működött, hanem politikai eszközként is, amely erősítette a döntések társadalmi elfogadottságát.
A “An Experiment within a Deliberative Poll” című tanulmány egy metodológiai esettanulmány: a New Haven deliberatív poll kísérleti adatain keresztül vizsgálják meg, hogy a deliberáció mely elemei (pl. információ, vita) felelősek a véleményváltozásért. A vizsgálat “kívülről bevitt kontrollcsoport” logikát alkalmazott, hogy elkülönítse a deliberáció hatását az egyszerű információ-adástól.
Egy kisebb léptékű, de pedagógiai értelemben fontos példa az, amikor iskolai közösségekben alkalmaztak deliberatív modellt. A Depolarizing Through Deliberation in Civics Education: Case Study arról számol be, hogy középiskolai diákok között vitákat szerveztek politikai kérdésekről (pl. gazdasági reformok, egészségügy), és megfigyelték, hogy a deliberáció moderálja a szélsőséges nézeteket.
A Fishkin által kidolgozott deliberatív modell — a Deliberative Polling® — az elmúlt három évtizedben a világ számos pontján vált a demokratikus innováció egyik legfontosabb exportcikkévé. A módszer hatása messze túlnőtt az eredeti kísérleti kontextuson: önkormányzatok, regionális kormányok, nemzetközi szervezetek és civil hálózatok is átvették és adaptálták. Ennek eredményeként a deliberatív eljárások különböző formái (polgári tanácsok, közösségi gyűlések, részvételi költségvetések) ma már egyre inkább a demokratikus kormányzás új rétegét alkotják.
Fishkin módszere eredetileg a reprezentativitás és az érvelő deliberáció egyensúlyát célozta meg. Az ebből kinövő formák nem minden esetben őrzik meg a Deliberative Polling szigorú szociológiai alapját, de módszertani DNS-ükben hordozzák a kulcselemeket: véletlenszerű kiválasztás, informálás, moderált vita és mérhető hatás. Az OECD 2020-as Innovative Citizen Participation and New Democratic Institutions jelentése kifejezetten Fishkin munkásságát nevezi meg a „deliberative minipublic-ok” (mini-publics) nemzetközi elterjedésének fő előzményeként.
A jelentés 289 esettanulmányt elemez 33 országból, és azt találja, hogy a 2010 utáni években a deliberatív eljárások száma meghétszereződött — különösen a helyi szinten. Ez a „deliberative turn” közvetlenül köthető a Fishkin-féle modellek módszertani hatásához: a Stanfordi Laborban kifejlesztett folyamatok (kiegyensúlyozott háttéranyagok, moderációs standardok, pre- és post-mérés) világszinten standardizálták a deliberáció gyakorlati arculatát.
A Deliberative Polling alapelvei az utóbbi években átitatják a városi és kerületi közösségfejlesztés gyakorlatát. A deliberatív gyűlés (citizens’ assembly vagy community assembly) olyan kicsinyített modell, amely a Fishkin-féle folyamat minden lépését megtartja, de helyi kérdésekre fókuszál: közterületek, zöld infrastruktúra, szociális programok, klímaadaptáció. (OECD, 2020)
Az OECD (2021) Eight Ways to Institutionalise Deliberative Democracy című dokumentuma szerint a helyi szintű alkalmazások legfőbb sajátosságai:
A Fishkin-féle deliberatív modell a demokratikus döntéshozatal „infrastruktúrájává” vált. A kezdetben kísérleti politikatudományi módszer mára intézményesített részvételi forma, amely több kontinensen és kormányzati szinten bizonyította hatékonyságát.
Közös jellemzői mindenhol:
A nemzetközi és helyi példák egyaránt azt mutatják, hogy a deliberatív fórumok és közösségi gyűlések nem csupán a demokrácia „korrekciós eszközei”, hanem új tanulási terei: lehetőséget adnak a polgároknak, hogy részt vegyenek a közös jövő formálásában. (OECD, 2021)
A Fishkin által kidolgozott deliberatív modell — a Deliberative Polling® — az elmúlt három évtizedben a világ számos pontján vált a demokratikus innováció egyik legfontosabb exportcikkévé. A módszer hatása messze túlnőtt az eredeti kísérleti kontextuson: önkormányzatok, regionális kormányok, nemzetközi szervezetek és civil hálózatok is átvették és adaptálták. Ennek eredményeként a deliberatív eljárások különböző formái (polgári tanácsok, közösségi gyűlések, részvételi költségvetések) ma már egyre inkább a demokratikus kormányzás új rétegét alkotják.
Fishkin módszere eredetileg a reprezentativitás és az érvelő deliberáció egyensúlyát célozta meg. Az ebből kinövő formák nem minden esetben őrzik meg a Deliberative Polling szigorú szociológiai alapját, de módszertani DNS-ükben hordozzák a kulcselemeket: véletlenszerű kiválasztás, informálás, moderált vita és mérhető hatás. Az OECD 2020-as Innovative Citizen Participation and New Democratic Institutions jelentése kifejezetten Fishkin munkásságát nevezi meg a „deliberative minipublic-ok” (mini-publics) nemzetközi elterjedésének fő előzményeként.
A jelentés 289 esettanulmányt elemez 33 országból, és azt találja, hogy a 2010 utáni években a deliberatív eljárások száma meghétszereződött — különösen a helyi szinten. Ez a „deliberative turn” közvetlenül köthető a Fishkin-féle modellek módszertani hatásához: a Stanfordi Laborban kifejlesztett folyamatok (kiegyensúlyozott háttéranyagok, moderációs standardok, pre- és post-mérés) világszinten standardizálták a deliberáció gyakorlati arculatát.
A Deliberative Polling alapelvei az utóbbi években átitatják a városi és kerületi közösségfejlesztés gyakorlatát. A deliberatív gyűlés (citizens’ assembly vagy community assembly) olyan kicsinyített modell, amely a Fishkin-féle folyamat minden lépését megtartja, de helyi kérdésekre fókuszál: közterületek, zöld infrastruktúra, szociális programok, klímaadaptáció. (OECD, 2020)
Az OECD (2021) Eight Ways to Institutionalise Deliberative Democracy című dokumentuma szerint a helyi szintű alkalmazások legfőbb sajátosságai:
A Fishkin-féle deliberatív modell a demokratikus döntéshozatal „infrastruktúrájává” vált. A kezdetben kísérleti politikatudományi módszer mára intézményesített részvételi forma, amely több kontinensen és kormányzati szinten bizonyította hatékonyságát.
Közös jellemzői mindenhol:
A nemzetközi és helyi példák egyaránt azt mutatják, hogy a deliberatív fórumok és közösségi gyűlések nem csupán a demokrácia „korrekciós eszközei”, hanem új tanulási terei: lehetőséget adnak a polgároknak, hogy részt vegyenek a közös jövő formálásában. (OECD, 2021)
A deliberatív folyamat lényege nem pusztán az, hogy az állampolgárok véleményt mondjanak, hanem az, hogy megalapozottan, egymást meghallgatva és átgondoltan tegyék ezt. Fishkin szerint egy jól szervezett deliberatív fórum nem a „szabadszavas vita” terepe, hanem intézményesen koreografált tanulási folyamat. E három szervezési pillér — informálás, moderálás, visszacsatolás — biztosítja, hogy a deliberáció ne csak társadalmi esemény, hanem döntéshozatali értékkel bíró folyamat legyen. (Fishkin, 2020)
A deliberáció minősége közvetlenül függ attól, hogy a résztvevők milyen információval rendelkeznek. Fishkin a kezdetektől hangsúlyozta, hogy az állampolgárok nem képesek megalapozott döntéseket hozni, ha nincsenek tisztában az érvek, ellenérvek, következmények és dilemmák valós szerkezetével. Az információs komponens három alapelvre épül:
Fishkin szerint a kiegyensúlyozott informálás önmagában is demokratikus innováció, mert szisztematikusan ellensúlyozza a politikai kommunikációban megszokott egyoldalúságot.
az információs anyagok elkészítéséhez független „background material committee” szükséges, amelyben mindkét oldal szakértői, civil szervezetek és kutatók is helyet kapnak. E bizottság feladata, hogy a vitatott ügyekben biztosítsa az egyensúlyt, és hogy az anyagokat előzetes nyilvános véleményezésre bocsássák. Így az informálás nem pusztán előkészítés, hanem a deliberáció első szintje — ahol a részvétel már a tudás formálásával kezdődik. (Fishkin, 2020)
A nemzetközi gyakorlatban a jó informálás többféle formátumot használ:
A lényeg minden esetben az, hogy a deliberatív folyamat nem a nulláról indul – a résztvevők közös, ellenőrzött tudásalapra építenek.
A moderáció nem semleges logisztikai funkció, hanem a deliberáció minőségének kulcsa.
A Deliberative Polling and Public Consultation tanulmányban Fishkin és Luskin azt írják: a deliberáció sikerének legjobb előrejelzője nem a téma vagy a minta összetétele, hanem az, hogy a moderátor képes-e biztonságos, kiegyensúlyozott kommunikációs környezetet teremteni.
A jó moderáció három alapelvet követ:
A deliberáció nem ér véget a vita lezárultával. Fishkin szerint az egyik legnagyobb hiba, amit a kormányzatok elkövetnek, hogy „a folyamat után elengedik a résztvevők kezét” — ezzel elveszik a bizalom és az értelmesség érzése. A visszacsatolás célja, hogy a résztvevők lássák, mi történt az általuk kimunkált eredményekkel.
A OECD Report on Innovative Citizen Participation három szintű visszacsatolást különböztet meg:
Az integrált folyamatmenedzsment – az informálás, moderálás és visszacsatolás hármasa – a deliberatív folyamat szervezésének alapvető logikáját adja. E három pillér nem lineárisan, egymást követve működik, hanem egymásba fonódó, ciklikus rendszert alkot, amelyben az informálás, a párbeszéd és az eredmények feldolgozása folyamatosan visszahat egymásra. Egy jól megtervezett deliberatív folyamat nem egyszerűen lépések sorozata, hanem önreflexív tanulási mechanizmus, amelyben a tudás, a vita és a döntés kölcsönösen építik egymást. (Fishkin, 2020)
Az első elem, az informálás, teremti meg a közös tudásalapot. A deliberáció csak akkor lehet érdemi, ha a résztvevők kiegyensúlyozott, előzetesen validált információkhoz férnek hozzá, amelyek több nézőpontot mutatnak be, és érthető módon összegzik a vitatott kérdések lényegét. Ez az előkészítés nem pusztán technikai feladat: a demokratikus tanulás része, amelyben az állampolgárok szembesülnek azzal, hogy a döntések mögött komplex adatok, dilemmák és következmények állnak. A közös informáltság teremti meg annak feltételét, hogy a vita ne véleményütközés, hanem érvek közti mérlegelés legyen.
A második pillér, a moderálás, biztosítja, hogy a deliberáció struktúrája átlátható és méltányos legyen. A moderátor szerepe nem a tartalom befolyásolása, hanem annak garantálása, hogy mindenki megszólalhasson, hogy a vita ne uralódjon el hangos vagy domináns szereplők által, és hogy a különböző társadalmi háttérrel rendelkező résztvevők egyenrangúan vehessenek részt a párbeszédben. A jól moderált deliberáció így nem pusztán vita, hanem közösségi tanulás: az emberek megtapasztalják, hogyan lehet konfliktusok között is együttműködni, meghallani a másik érveit, és közösen új felismeréseket tenni. A deliberáció mélységét tehát nem a véleménykülönbségek eltűnése, hanem az érvek közötti mozgás minősége adja.
A harmadik elem, a visszacsatolás, zárja és egyben újraindítja a folyamatot. Ez az a pont, ahol a deliberáció átlép a nyilvános párbeszédből a döntéshozatal világába. A visszacsatolás feladata, hogy a résztvevők lássák, mit kezdtek a döntéshozók az általuk kimunkált eredményekkel: mely javaslatokat vették át, hogyan reagáltak az intézmények, és milyen formában épültek be a folyamatokba a közösségi ajánlások. Ez nem pusztán adminisztratív gesztus, hanem bizalomépítő mechanizmus — az állampolgári részvétel hitelességének alapja. Ha a deliberáció után világos, dokumentált és nyilvános a visszajelzés, a közösség érzi, hogy véleménye számít; ha ez elmarad, a folyamat elveszíti legitimációját.
A közösségfejlesztés szempontjából ez a hármas logika a siker kulcsa. A deliberáció nem attól működik, hogy sokan vannak jelen, hanem attól, hogy a résztvevők értelmesen, egyenrangúan és tájékozottan vesznek részt. Az informálás a szakmai háttér előkészítését és a kiegyensúlyozott tájékoztatást jelenti — akár helyi adatlapok, akár közérthető szakértői összefoglalók formájában. A moderálás a közösségi bizalom motorja: olyan semleges facilitátorokat igényel, akik a vitát nem tartalmi, hanem folyamati szinten vezetik. A visszacsatolás pedig biztosítja, hogy a résztvevők érezzék, amit elmondtak, az ténylegesen formálja a döntéseket. E három elem egysége dönti el, hogy a deliberáció egyszeri, ünnepi esemény marad-e, vagy önfenntartó demokratikus mechanizmussá válik, amelyben a közösség folyamatosan tanul önmagáról, a döntéshozók pedig valódi társadalmi legitimitást nyernek. (National Renewable Energy Laboratory, 2003) (American Philosophical Society, 2020)
A deliberatív demokrácia sikerének kulcsa nem pusztán az, hogy az emberek véleményt mondhatnak, hanem az, hogy a folyamat maga is demokratikus minőséget hordozzon. Fishkin szerint egy deliberatív eljárás nem akkor demokratikus, ha sokan vesznek benne részt, hanem akkor, ha az eljárás a lehető legjobban tükrözi a társadalom gondolkodó közvéleményét. A demokratikus legitimitás tehát nem pusztán a részvétel mennyiségéből, hanem a deliberáció minőségéből fakad.
Fishkin a legitimitáslánc (chain of legitimacy) fogalmával írja le azt a három tényezőt, amely a demokratikus érvényesség alapját adja: az információ hitelessége, a vita méltányossága és az eredmények követhetősége. A folyamat csak akkor legitim, ha a résztvevők valóban reprezentálják a társadalmat, a deliberáció minden hangot meghallgat, és a végső javaslatok visszakapcsolódnak a politikai döntéshozatalhoz. Ez a három elem együttesen hozza létre azt, amit a Stanford Deliberative Democracy Lab Process Design Framework nevez „deliberative integrity”-nek – vagyis annak biztosítékát, hogy az eljárás valódi demokratikus döntéstámogató mechanizmus, nem pedig kommunikációs kísérlet.
A deliberatív folyamat demokratikus legitimitása mindig két dimenzióban értelmezhető: horizontálisan és vertikálisan. Horizontális értelemben azt jelenti, hogy a résztvevők köre társadalmilag és demográfiailag reprezentatív, és a deliberáció során mindenki azonos feltételekkel szólhat hozzá. Ez a „mikro-demokratikus” legitimitás, amely a folyamaton belül születik meg. Vertikális értelemben viszont a kérdés az, hogy a deliberáció hogyan illeszkedik be a politikai rendszerbe – vagyis milyen kapcsolatban áll a választott testületekkel, a közigazgatással és a formális döntéshozatali láncokkal. A két szint egymásra épül: a belső legitimitás önmagában nem elég, ha az eredmények nem találnak intézményi befogadóra; ugyanakkor a politikai beágyazottság sem biztosít demokratikus értéket, ha a folyamat nem méltányos és átlátható.
A demokratikus legitimitás kérdése már a deliberatív folyamat kezdetén felmerül. A résztvevők véletlenszerű kiválasztása és statisztikai reprezentativitása biztosítja, hogy a közösség „miniatűr tükre” üljön az asztalnál. Ezt Fishkin az 1990-es évektől „microcosm of the public” elvként fogalmazta meg, amely azóta a deliberatív demokrácia elméleti alapfogalmává vált. Ez a mikrokozmosz azért bír demokratikus súllyal, mert benne a véletlenszerűség és a sokszínűség együtt teremtenek egyfajta „mini-népszuverenitást”: egy olyan közösségi testet, amely kicsiben ugyan, de újraalkotja a demokrácia teljes logikáját – tájékozódást, mérlegelést és döntést.
A deliberáció azonban csak akkor válik politikai értelemben legitim forrássá, ha a döntéshozók a folyamatot elismerik a kormányzás részeként. Ezt nevezzük döntéshozatali beágyazásnak. Fishkin már korán felismerte, hogy a deliberatív folyamatok gyakran „lebegnek” a politikai rendszer fölött – inspirálóak, de hatástalanok –, ezért javasolta az úgynevezett institutional feedback loops (intézményi visszacsatolási hurkok) kialakítását, amelyekben a deliberáció eredményei formálisan bekerülnek a döntési folyamatba. Ennek mintáját a texasi energia-projekt és a kínai Zeguo-kísérlet adta: mindkettőben előre meghatározott protokoll rögzítette, hogyan fogadják be az eredményeket a hivatalos döntéshozók
A beágyazás mértéke és formája többféle lehet. Az OECD 2020-as Innovative Citizen Participation and New Democratic Institutions jelentése három típust különböztet meg: tanácsadó (consultative), döntés-előkészítő (co-creative) és döntés-átadó (decision-making) modelleket. A tanácsadó deliberációk, mint az America in One Room, célja a közvélemény mélyebb megértése; az előkészítő modellek – például az ír Citizens’ Assembly – már konkrét jogszabályokat inspirálnak; míg a döntés-átadó típusok – mint Zeguo városi költségvetése – közvetlenül befolyásolják a politikai prioritásokat. A kutatás egyértelműen kimutatja, hogy minél szorosabban kapcsolódik a deliberáció az intézményi döntési lánchoz, annál nagyobb a polgári bizalom és a részvételi hajlandóság növekedése. (OECD, 2020)
Habermas kommunikációs cselekvés-elméletére hivatkozva Fishkin úgy érvel, hogy a deliberatív folyamatok adják vissza a döntéshozatal kommunikatív racionalitását: az állampolgári érvek itt nem „szimbolikus” inputok, hanem a normatív megalapozás részei. Ezért a beágyazás nem csupán technikai kérdés, hanem a legitimáció megosztásának módja: a döntéshozók a saját hatalmuk egy részét a deliberáló közösség felé delegálják, ezzel erősítve a demokratikus önreflexiót. (Fishkin, 2020)
A demokratikus legitimitás kérdése a helyi közösségi szinten különösen élesen jelenik meg. Egy kerületi vagy városi közösségi gyűlés akkor tekinthető legitimnek, ha a folyamat átlátható, a résztvevők kiválasztása tisztességes, az információk kiegyensúlyozottak, a moderálás méltányos, és az önkormányzat formálisan vállalja, hogy a deliberáció eredményeit napirendre veszi és reagál rájuk. Az ilyen típusú beágyazottság teremti meg azt, amit a szakirodalom „participatory-deliberative feedback loopnak” hív. Ebben a modellben a deliberáció nem a politikát kiegészítő dekoráció, hanem a döntéshozatal integrált része: az állampolgári párbeszéd strukturált formában visszahat a politikai akaratképzésre. (National Renewable Energy Laboratory, 2003)
A Fishkin-modell gyakorlatilag egy új demokratikus hierarchiát javasol: a politikai akarat nem kizárólag felülről lefelé formálódik, hanem horizontális deliberációs tereken keresztül kap új inputokat és legitimációt. Ez a modell képes újraépíteni a közbizalmat, mert a döntéshozatal nem tűnik elvontnak, hanem közösségileg rekonstruálhatónak. A deliberatív folyamat így válik valóban „közpolitikává”: az állampolgári érvek nem pusztán figyelembevételre kerülnek, hanem a döntéshozatal részévé válnak, ezáltal az intézményi döntések is jobban tükrözik a közösségi racionalitást.
A demokratikus legitimitás és a döntéshozatali beágyazás tehát nem külön szintek, hanem ugyanannak a folyamatnak két arca. Az egyik a tartalmi hitelesség, a másik az intézményi beágyazottság; együtt alkotják azt, amit Fishkin „deliberatív demokráciának a gyakorlatban” nevez. És éppen ezért ez a modell különösen alkalmas a helyi közösségfejlesztésre is: mert képes hidat építeni az állampolgári részvétel és a politikai felelősség között, vagyis a gondolkodó közvélemény és a döntéshozatal között. (Fishkin et al., 2010)
A deliberatív demokrácia gyakorlati alkalmazása során hamar felütik fejüket azok a strukturális és módszertani korlátok, amelyekre elméleti optimizmus nem nyújt automatikus választ. Ezek a korlátok nem pusztán „technikai nehézségek”, hanem mélyebben gyökereznek abban, hogyan működik a társadalmi hatalom, az erőforrás-eloszlás és a politikai intézmények. Az egyik legkomolyabb probléma a részvételi egyenlőtlenség, amely abból fakad, hogy az emberek társadalmi pozíciója, kulturális tőkéje, kommunikációs képessége felerősítheti vagy visszaszoríthatja a saját hangjukat a deliberatív térben. Alice Siu Deliberation & the Challenge of Inequality című esszéje épp azt vizsgálja, hogy még akkor is, ha a deliberációk „kiegyensúlyozott játékteret” kínálnak, a társadalmi különbségek – iskolázottság, retorikai jártasság, szerepelési biztonság – gyakran nem „letakarhatók”. Siu rámutat, hogy a történelmi hatalmi aszimmetriák nem tűnnek el egy moderált vitában csak azért, mert egyenlőbb feltételeket teremtenek – a státusz, a beszédkészség, az érvelési stílus továbbra is szerepet játszik a mikroközi befolyásokban.
Ez a kritika különösen súlyos azokban az esetekben, amikor a deliberációt olyan csoportoknak is meg akarják nyitni, akik hagyományosan alulreprezentáltak. Például a nyelvi korlátokkal küzdő marginalizált közösségek, aluliskolázott lakosság vagy kisebbségi csoportok esetén — hiába garantálják a részvételt, bizonyos embereknek lehet, hogy kevésbé komfortos vagy kevésbé hatékony a vitában való részvétel. A deliberáció kritikusai azt állítják, hogy így a deliberatív fórum részben újra reprodukálja az uralkodó társadalmi hierarchiákat, csak finomabb keretek között. (Eschenbacher et al.,2001)
Még ha a részvételi egyenlőtlenséget technikai eszközökkel (pl. képzések, moderátorok, facilitátor támogatás) csökkenteni is lehet, megmarad a kihívás, hogy mennyire engedhető meg, hogy egy deliberatív folyamat reagáljon nagyléptékű, összetett társadalmi igényekre. Ezt a skálázhatóság problémája jelöli: ahogy egy deliberatív fórum mérete nő, a minőség fenntartása egyre nehezebb. John Dryzek The Prospects & Limits of Deliberative Democracy című tanulmánya arra figyelmeztet, hogy sok deliberatív kutató inkább mini-publicokkal dolgozik, mert a valóban nagy közösségek deliberációja könnyen destruktívvá válhat — a komplexitás, az időkorlátok és a koordinációs költségek túl nagy terhet rónak a folyamatra.
Az utóbbi időben egy újabb irányzat is feltűnt: az automatizált deliberáció vagy digitális skálázás igénye. Helen Landemore Can AI bring deliberative democracy to the masses? című esszéje vizsgálja, mennyiben lehet mesterséges intelligenciával skálázni deliberatív folyamatokat úgy, hogy ne veszítsük el az érvelés mélységét és az interperszonális viták finom dinamikáját. Landemore ugyan optimista lehetőségeket lát, de rámutat arra is, hogy az AI sohasem fogja tudni önmagában kipótolni az emberi interakciók olyan elemeit, mint a nonverbális gesztusok, empátia vagy konfliktuskezelés. (Amphilsociety, 2020)
A “Five dimensions of scaling democratic deliberation” című tanulmány a DemNext kutatói munkáját bemutatva azt elemzi, hogy milyen dimenziók mentén próbálható a deliberáció skálázása: tartalom, hozzáférhetőség, idő, infrastruktúra és politikai beágyazás. E tanulmány kiemeli, hogy még ha technológiailag lehetséges is terjeszteni deliberatív elemeket nagyobb társadalmi méretekbe, a kihívás az a „civic infrastructure” kiépítése – azaz olyan intézményi és társadalmi hálózatok kialakítása, amelyek a deliberatiót hitelesen, konzisztensen és folyamatosan képesek fenntartani.
A skálázhatóság dilemmáját más szerzők is feltárják: például Germann Scaling Up? Unpacking the Effect of Deliberative Mini-publics című dolgozata 2024-ben arra mutat rá, hogy amikor deliberatív mini-publicokat növelni próbálnak (pl. több egymással párhuzamos fórum), a hatás-eloszlás nem lineáris — bizonyos fókuszok vagy témák jobban „repülnek”, mások veszteséget szenvednek a koordinációban.
Az erőforrás-igény korlát sem elhanyagolható. A deliberatív folyamatok – különösen a Fishkin-modell szerinti kísérletek – magas költségekkel járnak: nemcsak pénzügyi ráfordítást, hanem szervezési, adminisztratív, kutatói és moderátori kapacitást is igényelnek. A Good Society folyóiratban megjelent Deliberative Polling Comes of Age tanulmányban írják, hogy bár a deliberatív pollok gyakran „arany standardként” jelennek meg, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen rendezvények szervezése sokszor csak kutatói forrásokkal tartható fenn, és nem minden politikai közösség képes fenntartani e költséges modellt hosszabb távon.
Az erőforrás-igény kapcsán gyakori kritika az is, hogy sok deliberatív kísérlet ideiglenes ‘projekt-módszerként’ működik, nem válik állandó intézményes elemmé. A Deliberative Democracy and Political Decision Making tanulmány felhívja arra a figyelmet, hogy sok kutatás ad hoc, egyszeri eseteken alapul, és nem vizsgálja a hosszú távú fenntarthatóság kérdését — azaz, hogy mi történik azután, hogy a deliberáció befejeződik, és nincs rendszeres forrás vagy intézményi struktúra mögötte.
Továbbá, az A Study of Fifteen Minipublics from 2010-2018 című összehasonlító kutatás adatai szerint bár a résztvevők általában kedvezően értékelik a folyamatot (pl. tisztességes vita, részt vesznek), az attitűdváltozás mértéke sok esetben viszonylag kicsi, és nem követi lineárisan a folyamat elvárásait. Ez arra utal, hogy a deliberáció nem minden esetben hoz markáns véleményeltolódást, különösen, ha a témák voltak előre mérsékeltek vagy magas konszenzusúak már a kiindulási állapotban. (National Renewable Energy Laboratory, 2003) (Mansbridge, 2019)
A deliberatív demokrácia legutóbbi hullámát két, egymást erősítő irány határozza meg: a mini-publics (sorsolással kiválasztott, kisméretű és reprezentatív állampolgári testületek) gyors terjedése, valamint a hibrid assembly-modellek, amelyek a mély, kiscsoportos deliberációt valamilyen szélesebb, gyakran digitális bevonással kapcsolják össze. A mini-publics mára külön demokrátikus „műfajjá” vált: állampolgári gyűlések, tanácsok, paneleken alapuló eljárások jelennek meg önkormányzati, nemzeti és uniós szinten; mindegyik azt az ígéretet hordozza, hogy a Fishkin-féle mély, informált mérlegelést a döntéshozatalba illeszti – akár úgy, hogy közvetlen ajánlásokat tesz, akár úgy, hogy „elő-deliberálja” a társadalmi vitákat. Az OECD összehasonlító jelentése szerint ez a „deliberatív hullám” 2010 után gyorsult fel: intézményesített mechanizmusok és tipizált formák jelentek meg, amelyek a sorsolás, a kiegyensúlyozott informálás és a moderált vita standardjait rögzítik. A 2020-as átfogó OECD-jelentés és a 2021-es útmutató nemcsak esettárat ad, hanem a beágyazás módjait és az értékelés mércéit is közli, ami a modellek skálázhatóságát és összehasonlíthatóságát nagyságrenddel javítja.
A mini-publics demokratikus vonzereje abban áll, hogy „kicsiben” újrateremtik a pluralista társadalmat: sorsolással létrehozott mikrokozmosz, amelyben az állampolgárok kiegyensúlyozott háttéranyagok alapján vitatnak meg közpolitikai dilemmákat, majd nyilvános jelentést adnak ajánlásokról. A módszer támogatottsága ma már nemcsak elvi kérdés: friss összehasonlító kutatások vizsgálják, kik és milyen politikai környezetben támogatják a deliberatív minipublicokat (például a közvetlen demokráciában erős Svájc esetében), és azt találják, hogy a politikai „vesztesek” és az intézményekkel elégedetlenebb csoportok különösen nyitottak az ilyen fórumok iránt. Ezek a vizsgálatok fontos támpontot adnak a helyi bevezetéshez: jelzik, hogy a minipublicok társadalmi legitimitása nem homogén, és a dizájnt érdemes az adott politikai kultúrára hangolni.
A hibrid assembly-modellek az elmúlt évek – különösen a pandémia – tanulságaként váltak meghatározóvá. A hibrid itt három értelemben használatos: egyrészt online–offline kombináció (személyes hétvégi ülések és digitális köztes munkaszakaszok), másrészt mély deliberáció–széles bevonás összekapcsolása (a minipublic mellett nyílt véleménygyűjtés, közösségi platformok, célzott felmérések), harmadrészt állampolgári ajánlás–döntéshozói felelősség intézményi összekötése (formális kormányzati válaszkötelezettség, nyomonkövetés). A hibrid kísérletek összehasonlító áttekintései arra jutnak, hogy az online komponens növeli a hozzáférést és a költséghatékonyságot, miközben a személyes szakaszok őrzik a bizalmi és empatikus tanulás elemeit; a jó gyakorlat e kettőt tudatosan váltogatja. Az arXiv-on közölt, pandémia utáni hibrid deliberációs áttekintés éppen ezt a „háromszoros hibriditást” javasolja a minőségi és inkluzív részvétel érdekében.
A hibrid modellek egyik „iskolapéldája” továbbra is Írország, ahol a polgári gyűlések nemzeti szintű reformok előszobái lettek. Az abortusz-reform folyamata különösen jól mutatja, hogyan kapcsolódik a sorsolt, mély deliberáció a széles társadalmi döntéshez: az állampolgári gyűlés hosszú, szakértőkkel alátámasztott mérlegelés után ajánlásokat tett, amelyeket a parlament napirendre vett, majd népszavazás legitimált. E folyamat empirikus és jog-politikai feldolgozásai szerint éppen ez a többfokozatú – deliberatív és döntési – architektúra tette lehetővé, hogy egy erősen értékalapú ügyben stabil társadalmi felhatalmazás jöjjön létre. A tanulság nem az, hogy minden ügy végén referendum kell, hanem az, hogy a minipublic ajánlásai akkor szereznek valódi súlyt, ha világos az útjuk a formális döntésig és létezik intézményi visszajelzés.
A „hibrid” nemcsak a csatornákban értelmezhető, hanem a demokratikus eszközök kombinációjában is. Egyre több elméleti munka ír le olyan innovációkat, amelyek a koncentrált, kiscsoportos deliberációt nagyléptékű szavazási vagy preferenciarendezési eljárással kapcsolják össze („hybrid democratic innovations”): a minipublic kidolgozza az alternatívák készletét és érvrendszerét, majd széles körű, akár online szavazás vagy „preferencia-piac” rendezi a társadalmi elfogadottságot. Az ilyen hibrid innovációk célja, hogy a mélységet és a szélességet egyetlen folyamatban kössék össze, miközben a deliberatív minőség nem oldódik fel a tömeg-részvételben. (OECD, 2020)
A gyakorlati megvalósításhoz ma már részletes kézikönyvek és „toolboxok” állnak rendelkezésre, amelyek a hibrid tervezés minden fázisára – toborzás, informálás, moderálás, etika, értékelés – szabványokat és ellenőrzőlistákat adnak. Az OECD deliberatív toolboxának áttekintése és az értékelési irányelvek külön figyelmet szentelnek az online-szakaszok inkluzív kialakításának, a digitális eszközök hozzáférhetőségének (különösen sérülékeny csoportoknál), valamint annak, hogy a hibrid folyamatok eredményei auditálhatóan illeszkedjenek a döntéshozatalba. Ugyanezt hangsúlyozza egy uniós tudásközponti infosheet is: a hibrid gyűlésekre külön „technikai-szociális” kapacitást kell építeni (platform, eszközök, képzés), mert a deliberáció minőségét ma már a digitális infrastruktúra is meghatározza. (Side, 2022) (Hendriks & Michels, 2024)
A deliberatív kormányzás jövője Közép-Európában azon múlik, hogy a régió országai képesek lesznek-e átalakítani a demokráciáról alkotott hagyományos felfogásukat: a választáson alapuló, vertikális képviseleti rendszerről egy olyan modell felé, amelyben a döntéshozatal közösségi tanulási folyamattá válik. A deliberatív szemlélet nem azt kívánja, hogy a polgárok minden döntésben közvetlenül részt vegyenek, hanem azt, hogy a döntések előtt legyen lehetőségük gondolkodni — megérteni, mérlegelni, kérdezni, és így értelmesebben hozzájárulni a közpolitikák alakításához. Ez a paradigma-váltás a közép-európai demokráciák következő fejlesztési szintjét jelenti. (Kübler, Gut & Heimann, 2025)
A régió történelmi sajátossága – a centralizált közigazgatási hagyomány és a központi hatalom dominanciája – miatt a deliberatív kormányzás itt nem egyszerűen új módszer, hanem kulturális áttörés. Az önkormányzati döntéshozatal eddig jellemzően formalizált, szakértői és jogi logika mentén zajlott, miközben a polgárok részvétele a legtöbb esetben csupán véleménynyilvánításra vagy tiltakozásra korlátozódott. A deliberatív gyakorlat ezzel szemben olyan kommunikációs teret hoz létre, ahol a vitát nem a hatalmi hierarchia, hanem az érvek ereje rendezi. Ha ez a gyakorlat beépül az önkormányzati működésbe, az nemcsak demokratikus újítás lesz, hanem a döntéshozatal hatékonyságát is növeli – hiszen a jól informált, közösen előkészített döntéseket könnyebb végrehajtani és elfogadtatni.
A deliberatív kormányzás jövőjét három, egymással összefüggő irány határozhatja meg. Az első a kulturális változás: annak elfogadása, hogy a döntéshozatal nem a hatalom kizárólagos terepe, hanem közösségi felelősség. Ehhez új politikai attitűd szükséges a helyi vezetők részéről – a nyitottság, a kíváncsiság és a türelem képessége. A második a kapacitásfejlesztés: a deliberáció sikeréhez képzett moderátorokra, szakmai háttércsoportra, adatokra, nyilvánosságra és dokumentált visszacsatolásra van szükség. Ezek nélkül a deliberáció csak szimbolikus marad. A harmadik irány a technológiai és szervezeti innováció, amely a személyes és digitális részvétel összekapcsolásával képes skálázható, mégis emberi folyamatokat létrehozni. A jövő deliberatív önkormányzata valószínűleg hibrid formában működik majd: a helyi fórumok, online konzultációk és közösségi gyűlések egymást erősítve, átlátható struktúrában alkotnak döntési ökoszisztémát. (Zhang, 2023)
A deliberatív fordulat nem a választott képviselet helyébe lép, hanem annak hiányzó dimenzióját pótolja: a párbeszédet a döntések előtt. A közép-európai városok és kerületek, amelyek képesek bevezetni az ilyen folyamatokat, nemcsak demokratikusabbak, hanem okosabbak is lesznek – mert képesek lesznek a helyi tudást, tapasztalatot és közösségi érzékenységet a politika részévé tenni. A deliberáció hosszú távon új típusú bizalmat épít: nem a rendszerbe, hanem egymásba vetett hitet erősíti, ami a demokratikus stabilitás alapja.
A jövő kormányzása Közép-Európában akkor lesz sikeres, ha az önkormányzatok nem csak a döntések végrehajtóiként, hanem a közösségi tanulás facilitátoraként működnek. Ez a szerep átalakítja a politikai hatalom jelentését: a vezetés többé nem az utasításról, hanem az együttgondolkodásról szól. A Fishkin-modell ebben a folyamatban nem recept, hanem keret: bizonyíték arra, hogy a demokrácia képes újraértelmezni önmagát, ha visszatér a gondolkodó állampolgár eszményéhez.
A deliberatív kormányzás jövője így nem egyszerűen intézményi reform, hanem szemléletváltás: azé a felismerésé, hogy a demokratikus minőség nem a döntések gyorsaságában, hanem a mögöttük álló közös megértés mélységében mérhető. Ha ezt a felismerést a közép-európai önkormányzati rendszerek képesek beépíteni működésükbe, akkor nemcsak demokratikusabbak, hanem ellenállóbbak is lesznek – olyan közösségek, amelyek képesek nemcsak választani, hanem együtt gondolkodni is. (Kübler et al., 2025)
A deliberatív demokrácia nem új rendszert ígér, hanem új szellemet a demokráciában. Lényege abban a felismerésben rejlik, hogy az emberi közösségek nem pusztán kormányzást, hanem értelmes együttműködést keresnek. A modern politikai rendszerekben, ahol az információk mennyisége sosem látott mértékben nőtt, a döntéshozatal valódi kihívása már nem az, hogyan osszuk meg a hatalmat, hanem az, hogyan osszuk meg a figyelmet és a megértést.
A deliberáció a közösségi gondolkodás formája: a politikai szabadság kollektív értelmezése. Ott, ahol a vélemények nem pusztán versengenek, hanem párbeszédbe lépnek egymással, a demokrácia több lesz, mint választási mechanizmus — közös reflexióvá válik. Ez az a pont, ahol a Fishkin-féle gondolkodás új minőséget hoz: nem a döntést helyezi a folyamat végére, hanem a tanulást. A deliberatív tér nem a konfliktusok elkerülésének helye, hanem azok felemelése az érvek szintjére.
Az emberi közösségek stabilitása nem az egyetértésben, hanem az egyetértés lehetőségében rejlik. A deliberatív folyamatok ennek az esélyét teremtik meg — azt, hogy a különböző társadalmi helyzetek, nézőpontok és tapasztalatok találkozása ne szembenállás, hanem kölcsönös megértés forrása legyen. A deliberáció nem törli el a különbségeket, hanem jelentést ad nekik: megmutatja, hogy a demokrácia nem az azonos véleményekről, hanem az együtt gondolkodásról szól.
A jövő kormányzása nem csupán a döntések minőségén, hanem a döntésekhez vezető utak átláthatóságán fog múlni. A deliberatív kormányzás ebben a jövőben kulcsszereplő: olyan folyamat, amely képes visszavezetni a politikát az emberekhez anélkül, hogy a populizmus csapdájába esne. Az érvelésen, tiszteleten és informáltságon alapuló döntéshozatal nem csupán etikai, hanem stratégiai szükségszerűség.
A Fishkin-féle gondolat öröksége nem egy módszertan, hanem egy elv: hogy a társadalmi béke nem az egyhangúság eredménye, hanem a nyitott, érvelő viták bátorságának gyümölcse. A deliberáció az egyetlen ismert mechanizmus, amely képes egyszerre tanítani és kormányozni, egyszerre közösséget építeni és felelősséget teremteni.
A demokrácia nem önmagától él, hanem a benne részt vevő emberek figyelméből és párbeszédéből. A deliberatív eszme ennek a figyelemnek az új formáját kínálja: olyan közéletet, amelyben a döntés nem pont, hanem vessző — egy folyamat része, amelyben a gondolkodó ember újra politikai tényezővé válik.
Ha van jövője a demokratikus társadalomnak, az ebben a felismerésben rejlik: hogy a legnagyobb politikai tett nem a szavazat, hanem a figyelem. A deliberáció nem ígér tökéletes demokráciát, csak gondolkodóbbat — és ez éppen elég ahhoz, hogy a politika újra emberi legyen.
American Philosophical Society. (2020). James S. Fishkin – Curriculum Vitae. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.amphilsoc.org/
Bradburn, N. M. (1998). Polls, Deliberative and Non-Deliberative. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.norc.org/
Center for Deliberative Democracy, Stanford University. (2010). Final Report: Europolis – Deliberative Polling® for the European Union. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://deliberation.stanford.edu/
Center for Deliberative Democracy, Stanford University. (2012). Deliberative Polling® on Energy and Environmental Policy Options in Japan. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://deliberation.stanford.edu/
Eschenbacher, J. F., Nakabe, K., & Suzuki, K. (2001). Flow Visualization of a Longitudinal Vortex in Drag-reducing Surfactant Flow. Journal of Visualization, 4, 331–339. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.researchgate.net/
Farrar, C., Fishkin, J. S., Green, D. P., List, C., Luskin, R. C. & Levy Paluck, E. (2010). Disaggregating deliberation’s effects: An experiment within a deliberative poll. British Journal of Political Science. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://eprints.lse.ac.uk/
Fishkin, J. S. (1991). Democracy and Deliberation: New Directions for Democratic Reform. Yale University Press. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.uvm.edu/
Fishkin, J. S. (1996). Deliberative Polling®: Toward a Better-Informed Democracy. Stanford University. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://lkyspp.nus.edu.sg/
Fishkin, J. S. (2000). Deliberative polling and public consultation. Parliamentary Affairs, 53(4), 657–666. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://academic.oup.com/
Fishkin, J. S. (2009). When the People Speak: Deliberative Democracy and Public Consultation. Oxford University Press. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://academic.oup.com/
Fishkin, J. S., He, B., Luskin, R. C., & Siu, A. (2010). Deliberative Democracy in an Unlikely Place: Deliberative Polling in China. British Journal of Political Science, 40(2), 435–448. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.cambridge.org/
Fishkin, J. S. (2016). Deliberative Democracy. In Emerging Trends in the Social and Behavioral Sciences. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://emergingtrends.stanford.edu/
Fishkin, J. S. (2018). Curriculum Vitae of James S. Fishkin. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.ranlab.org/
Fishkin, J. S. (2018). Democracy When the People Are Thinking: Revitalizing Our Politics Through Public Deliberation. American Philosophical Society. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.amphilsoc.org/
Fishkin, J. S., Farrar, C., Kane, J., Luskin, R. C., & Siu, A. (2019). Is Deliberation an Antidote to Extreme Partisan Polarization? Reflections on “America in One Room”. Center for Deliberative Democracy, Stanford University. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://fsi9-prod.s3.us-west-1.amazonaws.com/
Fishkin, J. S. (2020). James S. Fishkin – Curriculum Vitae / Biography. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.amphilsoc.org/
Green, J., Kingzette, J., & Neblo, M. (2019). Deliberative Democracy and Political Decision Making. Oxford Research Encyclopedia of Politics. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://polisci.osu.edu/
Gutmann, A. & Thompson, D. (2016). What Deliberative Democracy Means. In R. Blaug & J. Schwarzmantel (Eds.), Democracy. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.degruyterbrill.com/
Hendriks, F., & Michels, A. (2024). Exploring the Democratic Merits of Hybrid Democratic Innovation: Combining Deliberation and Voting in Participatory Budgeting New Style. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.tandfonline.com/
Kübler, D., Gut, R., & Heimann, A. (2025). Who supports deliberative mini-publics in a context of direct democracy? The role of trust and dissatisfaction. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.unige.ch/
List, C., & Luskin, R. C. (2003). Democracy in a New Key: Deliberative Democracy and Empirical Research. Paper presented at the Yale Conference on Deliberation and Decision Making. London School of Economics. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://personal.lse.ac.uk/
Mansbridge, J. (2019). Deliberative Polling Comes of Age. The Good Society, 27(1-2), 118–124. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.jstor.org/
National Renewable Energy Laboratory (NREL). (2003). A Framework for Public Involvement in Wind Power Siting. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://docs.nrel.gov/
OECD. (n.d.). Open government and citizen participation. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.oecd.org/
OECD. (2020). Innovative Citizen Participation and New Democratic Institutions: Catching the Deliberative Wave. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.oecd.org/
OECD. (2021). Political Efficacy and Participation. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.oecd.org/
OECD. (2021). Eight ways to institutionalise deliberative democracy. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.oecd.org/
Rousseau, J.-J. (1762). The Social Contract. ETH Zürich – International Relations and Security Network. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.files.ethz.ch/
Side, K. (2022). ‘Changed Utterly’: The Citizens’ Assembly on the 8th Amendment. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.lectitopublishing.nl/
Stanford University. (n.d.) James S. Fishkin – Janet M. Peck Professor of International Communication. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://profiles.stanford.edu/
Stanford University. (n.d.) What is Deliberative Polling®? Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://deliberation.stanford.edu/
Szabó, A. (2020). Információ és döntés – a demokrácia alapjai. Jog és Politika Blog (ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont). Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://jog.tk.elte.hu/
Susen, S. (2018). Jürgen Habermas: Between Democratic Deliberation & Deliberative Democracy. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://openaccess.city.ac.uk
Teorell, J. (2006). Three models of political participation. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://dl1.cuni.cz/
Uhlaner, C. (2015). Politics and Participation. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://www.researchgate.net
Zhang, W. (2023). Hybrid deliberation: Citizen dialogues in a post-pandemic era. Letöltés dátuma: 2025. október 15, forrás: https://arxiv.org/